2009. augusztus 25., kedd
2009. augusztus 8., szombat
Farkas Margit: Dublini Napló
http://www.farkasmargit.mlap.hu/#
* * *
Az Írónő, 35 évesen özvegyi sorsra jutott, két gyermekkel /11 és 7 évesek/.
Ilyen, ekkora tragédia után, minden nyelvtudás nélkül "elindult" a nagy idegenbe,
nem szórakozás céljából! Gyermekei iránt érzett anyai ösztöne hajtotta, s közben szíve majd megszakadt a nap minden percében. Nem ébredhetett velük, nem készíthette kedvenc ételüket, csak az "aggódás az óvás, a rájuk gondolás" maradt meg majd két éven át!
Tisztelem bátorságát, merszét és kívánom, siker kísérje megjelent Könyvét.. a "Dublini Napló"-t.
Nézzetek be honlapjára!
* * *
"Farkas Margit: Dublini Napló
"Kedves Látogatóm!
Néhány szót magamról....
1968-ban születtem Nyíregyházán. Eddigi életem nagy részét ebben a városban töltöttem. Átlagos gyermeknek indultam. Általános iskolai tanulmányaim után férfi szabónak tanultam. Akkor még azt hittem, hogy a tanulmányaimat be is fejeztem és ebből fogok megélni.
Hírtelen belecsöppentem a való életbe, és jött a mindent elsöprő nagy szerelem , aminek a vége 1990-ben házasság lett. :)
1992-ben megszületett első gyermekem, 1996-ban pedig a második gyermekemnek adtam életet. Ezekben az években rádöbbentem, hogy nem találom a helyem. Tehát tanulni kezdtem. Először egy újabb szakmát sajátítottam el, de ezt keveseltem, ezért leérettségiztem.
Persze mindeközben anya voltam és feleség, aki nagyon értékelte a családját és a családjával töltött perceket. Majd 2003-ban férjem elvesztése után családfenttartó lettem. Több területen próbálkoztam, mire 2006-ban Írországba mentem dolgozni. Ez a kiruccanás 2008-ban ért véget, amikor elkezdtem írni a Dublini napló című könyvemet. (...)"
* * *
Részlet a könyvből:
Álmok nélkül nem érdemes élni...
Kezdőlap Munkásságom Képeim Képtár Elérhetőségeim Vendégkönyv Részlet a könyvből Dublini Napló vásárl Köszönet nyílvánitás
2. fejezet
Ismerkedés a várossal
A mai nap is úgy indul, mint a többi, természetesen kávéval és cigarettával. Addig várok, amíg üres lesz a ház. Így nyugodtabb vagyok, nem kell attól tartanom, hogy valaki kinevet, ha elrontok valamit. Komótosan készülődöm a boltba, és már zárom is a bejárati ajtót. Megindulok a megadott irányba, és örömmel veszem észre, hogy mennyire könnyedén találok rá. Belépve megkönnyebbülök, a bolt önkiszolgáló jellegű. Összeszedem, amire szükségem van, és elhatározom magamban, hogy a kasszánál nagyon odafigyelek, mert meg szeretném érteni, amit mondanak. Amikor megértem az összeget, amit kérnek, nagyon boldog vagyok. Sétálok hazafelé, és azonnal szeretnék telefonálni.
A lakásba érve döbbenek rá arra, hogy ez nekem nem ennyire egyszerű folyamat. Könnyen megtalálom az álláshirdetéseket, de ezután lassabban haladok. Le kell fordítani, milyen munkát kínálnak. Amikor ezzel kész vagyok, négy hirdetésem van. Kettőben bolti eladót keresnek, talán nem kell nagy angoltudás hozzá. Nem írják, hogy kellene! Ezekkel kezdem a telefonálást.
A telefon kicsörög, felveszik, és én a jól betanult szövegemet kezdem el mondani. Köszönök, és mondom, hogy pontosan ilyen munkát keresek. Nincs is semmi baj eddig! A gond ott kezdődik, amikor a vonal másik végén elkezdenek beszélni, mert szinte semmit nem értek belőle. Nagyon gyorsan beszél a hölgy. Megkérem, hogy beszéljen lassabban, ő ezt meg is teszi, de én ezzel sem vagyok előrébb. Így tehát leteszem.
Nem baj, biztosan csak ez a hölgy beszél ilyen gyorsan és számomra érdekesen. Tárcsázom a következő számot. Itt is hasonlóan elmondom a szokásos szövegemet. Most egy férfihang hadar a másik oldalon. Megkérem őt is, hogy lassabban beszéljen. Készségesen lassít beszédjén, így már értem, hogy kevés az angolom ehhez a munkához. Vagy legalábbis én így értem, ezért leteszem a telefont.
Magam elé nézek a nagy semmibe.
Miért kell olyan gyorsan beszélniük? Kérdezem magamtól. Hogy fogok én így munkát találni? Én vagyok az egyedüli ember Dublinban, aki nehézkesen beszéli az adott nyelvet?
Nem baj, határozom el magam, van még mára két telefonszámom. Kipihenem ezt a két hívást, és folytatom a dolgomat.
Mély levegőt veszek, és most egy hotelt hívok fel. Szobák takarításához keresnek nőket. Takarítani azt tudok, és szerintem nem kell hozzá nagy nyelvtudás. Ezzel biztatom magam, és már csörög is a telefon. Megint hadar egy női hang, és én megint csak nagyokat hallgatok. Már nem kérem meg, hogy lassabban beszéljen. Minek is mondanám, úgysem fogok többet érteni, tehát leteszem a telefont. Ez egyre jobb lesz! Hangosan kitör belőlem a nevetés, magamon és a helyzetemen nevetek. Még jó, hogy nincs itt senki, mert az egész telefonálás kellemetlen lett volna, de így csak mulatságos a helyzet.
Na jó, nyúlok az utolsó szám után, ami egy takarítócég száma. Itt is nőket keresnek irodaház takarítására. A jelenet kísértetiesen hasonlít az előző háromhoz, tehát nem is erőltetem sokáig a dolgot.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy levonjam a tanulságot a mai napból: nem értem, amikor telefonon beszélek az emberekkel, tehát nem így fogok munkát keresni. Az internetes megoldást is elvetem.
Marad tehát annak a kevés embernek a zaklatása, akit ismerek, és a városban való gyaloglás nyitott szemmel. Viszem majd magammal az önéletrajzomat, és ha olyan helyet találok, leadom. Ezt kell tennem holnaptól, ilyen úton próbálok boldogulni.
Este nem sokat mesélek el a mai nap kalandjából, csak a lényeget, hogy telefonon próbáltam munkát találni. Megkérdezem, hogyan lehet feltölteni a telefonomat, mert szükségem lesz erre az információra. Megtudom, hogy bármelyik élelmiszerboltban megvásárolhatom az egységet, és egyben el is mondják, hogyan kell kérni. Ezt is, és a feltöltés folyamatát is leírom, mert nem tudom megjegyezni ezt a sok angol szöveget.
Eltelt ez a nap is, tehát aludni megyek, vagyis csak szeretnék. Folyamatosan a nap eseményei vannak az eszemben. Miután újra átgondolom a dolgaimat, és le tudom zárni a történéseket, a családomon gondolkodom. Ez szinte rendszeres esti rituálévá válik számomra. Vajon ma mit csináltak? Megpróbálom elképzelni, milyen is lehetett a napjuk. Majd vasárnap mindent elmesélnek. Minden érdekel, ami velük történik. Ha majd állásom lesz, gyakrabban hívom őket! Ezzel a megnyugtató gondolattal alszom el.
Reggel, vagy legalábbis kora délelőtt, el akarok indulni a városba, ezért korán elkészülök, és indulás előtt ellenőrzöm a térképemet.
Amikor bezárom az ajtót magam mögött, tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok. Azt sem tudom pontosan, hová is indulok, de megyek, mert mennem kell! Huszonöt perc múlva már az O'Connell Street-en vagyok, nézem a boltok kirakatát, hová is adhatom be az önéletrajzomat, amit Zoli már kinyomtatott nekem.
A bevásárlóközpontban több ilyen boltot látok. Összeszedem a bátorságomat, és bemegyek az elsőbe. A hozzám lépő eladónak elmondom, mit szeretnék, és ő készségesen elveszi tőlem a papíromat. Majd jelentkeznek, válaszolja nekem. Ennyi az egész, és elindulok az ajtó irányába.
Több helyen is eljátszom ezt a dolgot, mindenütt aranyosan mosolyognak, és ígérik, ha szükségük van emberre, jelentkeznek a megadott számon.
Úgy gondolom, személyesen jobb munkát keresni, legalábbis én most így érzem. Sétám közben egy olyan üzlet előtt haladok el, ahol lehet enni, és el is lehet vinni az ételt. Ki van írva, hogy alkalmazottat keresnek. Bemegyek ide is, hasonlóan zajlik itt is a dolog. Mindenki aranyosan mosolyog, és ígéretet tesznek későbbi megkeresésemre. Néhány helyen még a vezetőnek is szólnak, hogy munkát keresek, és ő veszi el az önéletrajzomat.
Kezdek fáradni, és a lábam már megint fáj. Éhes is vagyok, mert még nem ettem ma semmit, pedig délután egy óra van. Haza kell most már mennem, határozom el magamat. De legalább egy órát fogok gyalogolni, mert egészen messze kerültem a házunktól. Mindegy, akkor most egy órahosszat gyalogolok, mert drága a busz, és nem is tudom, melyik jár az East Wall Road felé. Már megtanultam a címünket. Egyre jobban fáj a lábam, és egyre gyengébb vagyok az éhségtől. Negyed három van, mire kinyitom a bejárati ajtót, és lerogyok egy székre.
Lehúzom a cipőmet és látom, hogy a lábam vérzik, mert nem vagyok ehhez hozzászokva. Az elmúlt tizenkét évben autóval közlekedtem. Kicsit megpihenek, és csak utána tudok enni egy keveset, már nem esik jól az étel. Leülök és nézem a tévét, határoztam el magamban, majd arra ébredek, hogy valaki hazaérkezik. Elnyomott az álom, nagyon kimerült vagyok.
Gabi jön haza, elmeséli nekem a napját, majd megkérdezi, az enyém milyen volt. Mesélek neki a munkakeresésről, de csak nagyvonalakban, aztán megkérdezem, tudna-e nekem segíteni állásügyben. Válasza diplomatikus, de egyértelműen kitérő.
Nem haragszom, legalább ezt is megpróbáltam. Lassan hazatér mindenki, és zajlik a szokásos esti élet a házban. Ekkor Zoli szól, hogy beszélni szeretne velem. Négyszemközt elmondja: tudott beszélni a magyar fiúval, és szívesen segítenek nekem az adószám miatt. Hétvégén majd átmegyünk hozzájuk, és a részleteket megbeszéljük személyesen. Ennek a hírnek nagyon örülök.
Később a nappaliban Kriszti meséli, hogy holnap, vagyis pénteken el kell mennem megnézni a munkát. Elővesszük a térképet és megmutatja rajta, hol van a hotel, amiben dolgozik, oda kell egyedül eljutnom négy órára. Szerintem menni fog, nem tűnik bonyolultnak az útvonal. Végre mozgásban vannak a dolgaim! Ma este sokáig beszélgetünk a nappaliban általános dolgokról, jó a hangulat, ezért nehezen oszlik a társaság. A többieknek holnap menniük kell dolgozni, ezért csak megindulunk az ágyunk irányába. Hétfőtől péntekig dolgoznak a fiúk, és hétvégén szabadnaposak. Persze, ha behívják őket, mennek szombaton is, de ez nem jellemző. Csak Kriszti dolgozik hétvégén, mert a hotelekben nincs fixen megadott szabadnap. Minden héten új beosztás szerint mennek dolgozni. Gyakran előfordul, hogy hét közben kapják meg a szabadnapokat, és a teljes hétvégét munkában töltik. Most hétvégén Kriszti kivételesen itthon lesz mind a két nap. Előre várom, megbeszéltük, hogy csavargunk egyet a városban.
* * *
Vendégkönyvéből:
"Köszönöm Margó, hogy figyelmembe ajánlottad könyvedet!Igérem elolvasom!
Én már 12 éve élek külföldön, ide is házasodtam!
Mégis a mai napig olyan honvágy gyötör, szeretteim, barátaim, a hazám felé, hogy sírni tudnék!
Kitartást és minden jót kívánok!"
* * *
* * *
Az Írónő, 35 évesen özvegyi sorsra jutott, két gyermekkel /11 és 7 évesek/.
Ilyen, ekkora tragédia után, minden nyelvtudás nélkül "elindult" a nagy idegenbe,
nem szórakozás céljából! Gyermekei iránt érzett anyai ösztöne hajtotta, s közben szíve majd megszakadt a nap minden percében. Nem ébredhetett velük, nem készíthette kedvenc ételüket, csak az "aggódás az óvás, a rájuk gondolás" maradt meg majd két éven át!
Tisztelem bátorságát, merszét és kívánom, siker kísérje megjelent Könyvét.. a "Dublini Napló"-t.
Nézzetek be honlapjára!
* * *
"Farkas Margit: Dublini Napló
"Kedves Látogatóm!
Néhány szót magamról....
1968-ban születtem Nyíregyházán. Eddigi életem nagy részét ebben a városban töltöttem. Átlagos gyermeknek indultam. Általános iskolai tanulmányaim után férfi szabónak tanultam. Akkor még azt hittem, hogy a tanulmányaimat be is fejeztem és ebből fogok megélni.
Hírtelen belecsöppentem a való életbe, és jött a mindent elsöprő nagy szerelem , aminek a vége 1990-ben házasság lett. :)
1992-ben megszületett első gyermekem, 1996-ban pedig a második gyermekemnek adtam életet. Ezekben az években rádöbbentem, hogy nem találom a helyem. Tehát tanulni kezdtem. Először egy újabb szakmát sajátítottam el, de ezt keveseltem, ezért leérettségiztem.
Persze mindeközben anya voltam és feleség, aki nagyon értékelte a családját és a családjával töltött perceket. Majd 2003-ban férjem elvesztése után családfenttartó lettem. Több területen próbálkoztam, mire 2006-ban Írországba mentem dolgozni. Ez a kiruccanás 2008-ban ért véget, amikor elkezdtem írni a Dublini napló című könyvemet. (...)"
* * *
Részlet a könyvből:
Álmok nélkül nem érdemes élni...
Kezdőlap Munkásságom Képeim Képtár Elérhetőségeim Vendégkönyv Részlet a könyvből Dublini Napló vásárl Köszönet nyílvánitás
2. fejezet
Ismerkedés a várossal
A mai nap is úgy indul, mint a többi, természetesen kávéval és cigarettával. Addig várok, amíg üres lesz a ház. Így nyugodtabb vagyok, nem kell attól tartanom, hogy valaki kinevet, ha elrontok valamit. Komótosan készülődöm a boltba, és már zárom is a bejárati ajtót. Megindulok a megadott irányba, és örömmel veszem észre, hogy mennyire könnyedén találok rá. Belépve megkönnyebbülök, a bolt önkiszolgáló jellegű. Összeszedem, amire szükségem van, és elhatározom magamban, hogy a kasszánál nagyon odafigyelek, mert meg szeretném érteni, amit mondanak. Amikor megértem az összeget, amit kérnek, nagyon boldog vagyok. Sétálok hazafelé, és azonnal szeretnék telefonálni.
A lakásba érve döbbenek rá arra, hogy ez nekem nem ennyire egyszerű folyamat. Könnyen megtalálom az álláshirdetéseket, de ezután lassabban haladok. Le kell fordítani, milyen munkát kínálnak. Amikor ezzel kész vagyok, négy hirdetésem van. Kettőben bolti eladót keresnek, talán nem kell nagy angoltudás hozzá. Nem írják, hogy kellene! Ezekkel kezdem a telefonálást.
A telefon kicsörög, felveszik, és én a jól betanult szövegemet kezdem el mondani. Köszönök, és mondom, hogy pontosan ilyen munkát keresek. Nincs is semmi baj eddig! A gond ott kezdődik, amikor a vonal másik végén elkezdenek beszélni, mert szinte semmit nem értek belőle. Nagyon gyorsan beszél a hölgy. Megkérem, hogy beszéljen lassabban, ő ezt meg is teszi, de én ezzel sem vagyok előrébb. Így tehát leteszem.
Nem baj, biztosan csak ez a hölgy beszél ilyen gyorsan és számomra érdekesen. Tárcsázom a következő számot. Itt is hasonlóan elmondom a szokásos szövegemet. Most egy férfihang hadar a másik oldalon. Megkérem őt is, hogy lassabban beszéljen. Készségesen lassít beszédjén, így már értem, hogy kevés az angolom ehhez a munkához. Vagy legalábbis én így értem, ezért leteszem a telefont.
Magam elé nézek a nagy semmibe.
Miért kell olyan gyorsan beszélniük? Kérdezem magamtól. Hogy fogok én így munkát találni? Én vagyok az egyedüli ember Dublinban, aki nehézkesen beszéli az adott nyelvet?
Nem baj, határozom el magam, van még mára két telefonszámom. Kipihenem ezt a két hívást, és folytatom a dolgomat.
Mély levegőt veszek, és most egy hotelt hívok fel. Szobák takarításához keresnek nőket. Takarítani azt tudok, és szerintem nem kell hozzá nagy nyelvtudás. Ezzel biztatom magam, és már csörög is a telefon. Megint hadar egy női hang, és én megint csak nagyokat hallgatok. Már nem kérem meg, hogy lassabban beszéljen. Minek is mondanám, úgysem fogok többet érteni, tehát leteszem a telefont. Ez egyre jobb lesz! Hangosan kitör belőlem a nevetés, magamon és a helyzetemen nevetek. Még jó, hogy nincs itt senki, mert az egész telefonálás kellemetlen lett volna, de így csak mulatságos a helyzet.
Na jó, nyúlok az utolsó szám után, ami egy takarítócég száma. Itt is nőket keresnek irodaház takarítására. A jelenet kísértetiesen hasonlít az előző háromhoz, tehát nem is erőltetem sokáig a dolgot.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy levonjam a tanulságot a mai napból: nem értem, amikor telefonon beszélek az emberekkel, tehát nem így fogok munkát keresni. Az internetes megoldást is elvetem.
Marad tehát annak a kevés embernek a zaklatása, akit ismerek, és a városban való gyaloglás nyitott szemmel. Viszem majd magammal az önéletrajzomat, és ha olyan helyet találok, leadom. Ezt kell tennem holnaptól, ilyen úton próbálok boldogulni.
Este nem sokat mesélek el a mai nap kalandjából, csak a lényeget, hogy telefonon próbáltam munkát találni. Megkérdezem, hogyan lehet feltölteni a telefonomat, mert szükségem lesz erre az információra. Megtudom, hogy bármelyik élelmiszerboltban megvásárolhatom az egységet, és egyben el is mondják, hogyan kell kérni. Ezt is, és a feltöltés folyamatát is leírom, mert nem tudom megjegyezni ezt a sok angol szöveget.
Eltelt ez a nap is, tehát aludni megyek, vagyis csak szeretnék. Folyamatosan a nap eseményei vannak az eszemben. Miután újra átgondolom a dolgaimat, és le tudom zárni a történéseket, a családomon gondolkodom. Ez szinte rendszeres esti rituálévá válik számomra. Vajon ma mit csináltak? Megpróbálom elképzelni, milyen is lehetett a napjuk. Majd vasárnap mindent elmesélnek. Minden érdekel, ami velük történik. Ha majd állásom lesz, gyakrabban hívom őket! Ezzel a megnyugtató gondolattal alszom el.
Reggel, vagy legalábbis kora délelőtt, el akarok indulni a városba, ezért korán elkészülök, és indulás előtt ellenőrzöm a térképemet.
Amikor bezárom az ajtót magam mögött, tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok. Azt sem tudom pontosan, hová is indulok, de megyek, mert mennem kell! Huszonöt perc múlva már az O'Connell Street-en vagyok, nézem a boltok kirakatát, hová is adhatom be az önéletrajzomat, amit Zoli már kinyomtatott nekem.
A bevásárlóközpontban több ilyen boltot látok. Összeszedem a bátorságomat, és bemegyek az elsőbe. A hozzám lépő eladónak elmondom, mit szeretnék, és ő készségesen elveszi tőlem a papíromat. Majd jelentkeznek, válaszolja nekem. Ennyi az egész, és elindulok az ajtó irányába.
Több helyen is eljátszom ezt a dolgot, mindenütt aranyosan mosolyognak, és ígérik, ha szükségük van emberre, jelentkeznek a megadott számon.
Úgy gondolom, személyesen jobb munkát keresni, legalábbis én most így érzem. Sétám közben egy olyan üzlet előtt haladok el, ahol lehet enni, és el is lehet vinni az ételt. Ki van írva, hogy alkalmazottat keresnek. Bemegyek ide is, hasonlóan zajlik itt is a dolog. Mindenki aranyosan mosolyog, és ígéretet tesznek későbbi megkeresésemre. Néhány helyen még a vezetőnek is szólnak, hogy munkát keresek, és ő veszi el az önéletrajzomat.
Kezdek fáradni, és a lábam már megint fáj. Éhes is vagyok, mert még nem ettem ma semmit, pedig délután egy óra van. Haza kell most már mennem, határozom el magamat. De legalább egy órát fogok gyalogolni, mert egészen messze kerültem a házunktól. Mindegy, akkor most egy órahosszat gyalogolok, mert drága a busz, és nem is tudom, melyik jár az East Wall Road felé. Már megtanultam a címünket. Egyre jobban fáj a lábam, és egyre gyengébb vagyok az éhségtől. Negyed három van, mire kinyitom a bejárati ajtót, és lerogyok egy székre.
Lehúzom a cipőmet és látom, hogy a lábam vérzik, mert nem vagyok ehhez hozzászokva. Az elmúlt tizenkét évben autóval közlekedtem. Kicsit megpihenek, és csak utána tudok enni egy keveset, már nem esik jól az étel. Leülök és nézem a tévét, határoztam el magamban, majd arra ébredek, hogy valaki hazaérkezik. Elnyomott az álom, nagyon kimerült vagyok.
Gabi jön haza, elmeséli nekem a napját, majd megkérdezi, az enyém milyen volt. Mesélek neki a munkakeresésről, de csak nagyvonalakban, aztán megkérdezem, tudna-e nekem segíteni állásügyben. Válasza diplomatikus, de egyértelműen kitérő.
Nem haragszom, legalább ezt is megpróbáltam. Lassan hazatér mindenki, és zajlik a szokásos esti élet a házban. Ekkor Zoli szól, hogy beszélni szeretne velem. Négyszemközt elmondja: tudott beszélni a magyar fiúval, és szívesen segítenek nekem az adószám miatt. Hétvégén majd átmegyünk hozzájuk, és a részleteket megbeszéljük személyesen. Ennek a hírnek nagyon örülök.
Később a nappaliban Kriszti meséli, hogy holnap, vagyis pénteken el kell mennem megnézni a munkát. Elővesszük a térképet és megmutatja rajta, hol van a hotel, amiben dolgozik, oda kell egyedül eljutnom négy órára. Szerintem menni fog, nem tűnik bonyolultnak az útvonal. Végre mozgásban vannak a dolgaim! Ma este sokáig beszélgetünk a nappaliban általános dolgokról, jó a hangulat, ezért nehezen oszlik a társaság. A többieknek holnap menniük kell dolgozni, ezért csak megindulunk az ágyunk irányába. Hétfőtől péntekig dolgoznak a fiúk, és hétvégén szabadnaposak. Persze, ha behívják őket, mennek szombaton is, de ez nem jellemző. Csak Kriszti dolgozik hétvégén, mert a hotelekben nincs fixen megadott szabadnap. Minden héten új beosztás szerint mennek dolgozni. Gyakran előfordul, hogy hét közben kapják meg a szabadnapokat, és a teljes hétvégét munkában töltik. Most hétvégén Kriszti kivételesen itthon lesz mind a két nap. Előre várom, megbeszéltük, hogy csavargunk egyet a városban.
* * *
Vendégkönyvéből:
"Köszönöm Margó, hogy figyelmembe ajánlottad könyvedet!Igérem elolvasom!
Én már 12 éve élek külföldön, ide is házasodtam!
Mégis a mai napig olyan honvágy gyötör, szeretteim, barátaim, a hazám felé, hogy sírni tudnék!
Kitartást és minden jót kívánok!"
* * *
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)