A nagy kívánság...

Túrmezei Erzsébet

A nagy kívánság

Siet haza. Fáradt a lépte.
A kopott ajtót már elérte.
Ott hallgatózik egy parányit.
Aztán a kis családra rányit.

Az öt kicsinyt az asszony éppen
most fekteti le sorra, szépen.
Vidám, meglepett újjongás a
fáradt apa fogadtatása.



Leül a székre, hosszan hallgat.
Örül az öt csicsergő hangnak.
Esti imájuk, amint mondják,
mintha levennék minden gondját.



Karácsony este nincs már messze,
s ki mit kívánna, mit szeretne.
Elsorolgatja kérő szóval,
úgy beszélget a Megváltóval.



Egyiknek sincs nagy igénye.
Szegény gyerek mi sokat kérne?
Karácsonyfát, cukrot a fára.
Égő gyertyát zöld ágára.

Pénzt apukának tüzelőre,
új talpat a lyukas cipőre.
A kis Annus csak várja békén,
míg rá is sor kerül a végén.



S kicsiny kezét imára téve,
kitekint a csillagos égre.
Édes Jézus kérlek szépen,
hozz karácsonyra babát nékem,
beszélőt, alvót, aranyhajút.
Az égtől ide úgyse nagy az út.
S a ragyogó csillagboltokban
Tenéked bizonyosan sok van.



A bízva mondott kis imácskák után
a fáradt szempillácskák lecsukódnak.
És az édes álom
öt gyermeket hord szelíd szárnyon.
Hallgatagon, szomorú szemmel
tekint az asszonyra az ember.



Úgy fölment mindennek az ára,
dehogy telik alvó babára.
Kicsi Annus, nagyot kívántál.
Ha szüleid szívébe látnál, és tudnád,
hogy ott marcangol és éget,
vissza is vonnád a kérésed.



Vagy mosolyognál bízva szépen,
hisz' de én az Úr Jézustól kértem.

Telnek a napok, gyorsan frissen.
Nem lelnek tétlenül senkit sem.
Annuska is dolgozik, fárad.
Kér anyukától rongyocskákat.



Kisímítgatja, összerakja.
"Minek kislányom?"- kérdi az apja.
S hittel fele a gyermek szája:
"Ez mind az új babám ruhája!"



Elérkezik a szívrepesve,
esengve várt karácsony este.
Cukrot raknak a fenyőfára.
Égő gyertyákat zöld ágára.

S egy olcsó, kis baba is vár a
nevető szemű Annuskára.
Jaj, ha majd sír: "Nem ilyet kértem!
Miért is nem tud beszélni, mért nem?"

Valaki zörget. Beeresztik.
Megkérdik nyájasan: "Mi tetszik?"
Csomagot hozott a szomszéd házból
egy szomorú édesanyától.

Ő küldi szeretete jelét,
meghalt kislánya játékszerét.
Hogy így áldozzék emlékének.
A szülők csak ámulnak, néznek.

Kibontják. Ó, csodák, csodája,
ott az Annuska nagy babája.
Mama, sír a szó a szájáról,
nagy, kék szeme csukódik, zárul.



Láttán ennek a szép csodának,
mozdulatlan, mély csendben állnak.
S kis Annuskával kéz a kézbe,
közéjük mintha Jézus lépne.

Szelíd szemrehányással szólva,
hozzájuk mintha Jézus szólna:
Hát van, amit a hit nem nyer meg?
Mért nem hisztek, miként e gyermek?