Egy rózsa

Somlyó Zoltán

Egy rózsa
 
      Himnusz

Munka után a kertbe
kicsalt az alkonyat,
szelíd sugár ölelte
a tűnő partokat.
 
Sétáltam, hogy nyugosszam
felbolydult agyamat,
de hívta izgatottan
az élő forgatag.
 
Csend volt s még nem homály: az
a fény az est előtt,
mely még egyszer eláraszt
minden eléjövőt.
 
Mintha külön reflektor
kisérne téveteg
rezdültében ilyenkor
minden kis levelet.
 
Ezernyi féle zöldbe
mártva, bokor, fa, fű,
mind külön tündökölte,
hogy egy szín – hány szinű.
 
Külön villant az égen
minden gyors fecskeszárny,
s egy gólya, ahogy éppen
ingó fészkére szállt.
 
Épp olyan volt e tűzben
enyésző alkonyat,
mint mitől menekültem:
a feldúlt, lázas agy,
 
mely mindent élesebben
lát és külön-külön,
mintha izzó keretben
függne egy láng-szögön.
 
Ott kint is azt találtam,
mi úgy gyötört belül:
száz kérdést száz irányban,
s mind feleletlenül.
 
Alattam hangya-horda –
vajon hová vonul?
Fönt egy gyors gép motorja
döng láthatatlanul.
 
Fönt egymásba botolva
torló felhő-hadak,
bennem a kötve-oldva
áramló sók, savak –
 
századok minden titka
ott tombolt körülem,
és mindre sarkig nyitva
szivem, eszem, fülem.
 
S egyszerre csak megálltam,
a szívem is elállt,
a rózsák közt megláttam
egy vörös rózsaszált.
 
Éppúgy lélegzetet vett,
mint körül bármi más,
akár tövén a tetvek,
vagy lent a parti sás,
 
vagy bármelyik bogár, vagy
akármely mezei
gyom, éppúgy cirkulálnak
benn a föld nedvei,
 
épp olyan bonyolultan
s oly egyszerűen él…
És mégis leborultam
volna elébe én.
 
Csak álltam ott előtte.
És még most sem tudom,
mi volt e lágy redőkbe
márványló tűz-szirom.