Mûvészet-e
a szeretet? Ha igen, akkor tudást és erõfeszítést igényel. Vagy
kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors mûve, olyasmi, amibe az
ember, ha szerencsés, "beleesik"? Ez a könyvecske az elõbbi
elõfeltevésen alapul, noha az emberek nagy többsége manapság
kétségkívül az utóbbi nézetet vallja.
Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog
és boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a
szerelemrõl szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg - azt azonban
jóformán senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia.
Ezt a jellegzetes magatartást különféle, önmagukban vagy együttes
erõvel ható elõfeltevések támasztják alá és tartják életben. A szeretet
lényegét a legtöbb ember abban látja, hogy õt szeretik, és nem abban,
hogy õ szeret, hogy képes a szeretetre. A probléma ezért számukra abban
áll, hogy miként érjék el, hogy szeressék õket, hogy miként legyenek
szeretetre méltók. Ezt a célt különbözõ úton-módon igyekeznek elérni.
Az egyik módszer - ezt fõleg férfiak kultiválják -, hogy az ember
legyen sikeres, legyen annyi pénze és hatalma, amennyit csak társadalmi
helyzete lehetõvé tesz. A másik, inkább nõi módszer: a test és az
öltözködés latba vetésével válni vonzóvá. Továbbá vonzóvá tehetjük
magunkat úgy is - férfiak, nõk egyaránt -, hogy kellemes modort
sajátítunk el, érdekesen társalgunk, készségesek vagyunk, szerények,
jóindulatúak. Azoknak a módszereknek legtöbbje, amelyek segítségével az
emberek szeretetre méltóvá akarnak válni, megegyezik azokkal,
amelyekkel sikeressé akarnak válni, "barátokra és befolyásra tesznek
szert". Egy szó, mint száz: a mi kultúránkban szeretetreméltóságon a
legtöbb ember azt a keveréket érti, hogy valaki népszerû és van
szexepilje.
A mögött a beállítottság mögött, hogy szeretni tanulás nélkül is tud
mindenki, másodjára az az elõfeltevés rejlik, hogy a szeretet tárgy és
nem képesség kérdése. Az emberek azt hiszik, hogy szeretni egyszerû;
csak a megfelelõ tárgyat nehéz megtalálni a szeretetünkhöz vagy a
szerettetésünkhöz. Ennek a beállítottságnak különféle okai vannak, és
mindegyik a modern társadalom fejlõdésében gyökerezik. Az egyik ok az a
nagy változás, amely a huszadik században a "szeretet tárgyának"
kiválasztása tekintetében végbement. A viktoriánus korban, akárcsak sok
hagyományos kultúrában, a szerelem jobbára nem spontán személyes élmény
volt, amely aztán idõvel házassághoz vezetett.
Ellenkezõleg, a házasság egyezmény volt - akár az érdekelt családok
hozták létre, akár házasságközvetítõ, akár pedig közvetlenül a
házasulandó felek; társadalmi meggondolások alapján kötötték, a
szerelemrõl meg feltételezték, hogy majd csak megjön, ha már a házasság
megköttetett. Az utóbbi néhány nemzedékben a nyugati világban
úgyszólván egyetemessé vált a romantikus szerelem fogalma. Az Egyesült
Államokban, miközben a konvencionális szempontok sem tûntek el
teljesen, hatalmas tömegek kutatják a "romantikus szerelmet", a
személyes szerelmi élményt, amely aztán házasságba torkollik. A
szerelem szabadságának ez az új felfogása minden bizonnyal jócskán
megnövelte a tárgy jelentõségét a funkció rovására.
Szorosan összefügg ezzel a tényezõvel a jelenkori kultúrának egy másik
jellemzõ vonása. Egész kultúránk a vásárlókedven, a kölcsönösen kedvezõ
csereüzlet eszméjén alapul. A modern embert az az izgalom teszi
boldoggá, ami az üzletek kirakatai láttán elfogja, meg az, hogy mindent
megvesz, amit csak - készpénzért vagy részletre- megvehet.
Hasonlóképpen nézi az embereket is. A férfi egy vonzó nõre, a nõ egy
vonzó férfira pályázik. "Vonzó": ez rendszerint egy takaros készletet
jelent a személyiségpiacon népszerû és kelendõ tulajdonságokból. Hogy
valakit éppen mi tesz vonzóvá, az - testileg éppúgy, mint szellemileg -
az idõszerû divattól függ. A húszas években a vonzó lány ivott és
dohányzott, rámenõs volt és csábos; manapság több háziasság és szemérem
a divat. A tizenkilencedik század végén és a huszadik kezdetén a
férfinak illett erõszakosnak és becsvágyónak lennie; manapság nyájasság
és türelem kívántatik meg tõle - ha vonzó "cikk" akar
lenni.
Mindenesetre az az érzés, hogy szerelembe estünk, csak olyan emberi áru
tekintetében alakul ki, amely belül van az árucsere-lehetõségeinken.
Üzletet akarok kötni; a tárgy legyen kívánatos a társadalmi értékére
nézve, és egyúttal én is kelljek neki, nyílt és rejtett értékeim és
lehetõségeim alapján. Két személy tehát akkor szeret egymásba, amikor
úgy érzik, hogy megtalálták a piacon kapható legjobb tárgyat,
figyelembe véve a saját csereértékük korlátait. A kiaknázható rejtett
lehetõségek, akárcsak ingatlanvásárlás esetén, gyakran ebben az
üzletkötésben is jelentékeny szerepet játszanak. Egy piaci adásvételre
orientált kultúrában, amelyben az anyagi siker az elsõrendû érték, nem
meglepõ, ha a szerelmi viszonylatok ugyanazokat az árucseremintákat
követik, mint amelyek az áru- és a munkaerõpiacot kormányozzák.
Arra a feltevésre, hogy szeretni tanulás nélkül is tud mindenki,
harmadjára az a tévedés vezet, hogy összekeverjük a kezdeti élményt,
amikor beleszeretünk valakibe, azzal a tartós állapottal, hogy
szerelmesek vagyunk bele. Ha két ember, aki idegen volt - mint
mindnyájan -, egyszer csak ledönti a köztük levõ falat, és szoros
közelséget érez, egynek érzi magát, az egységnek ez a pillanata az élet
egyik legfelvillanyozóbb, leglelkesítõbb élménye. Kivált rendkívüli és
csodálatos olyan embereknek, akik addig magányosan, elszigetelten,
szeretet nélkül éltek. A hirtelen meghittségnek ezt a csodáját gyakran
megkönnyíti, ha szexuális vonzalommal és beteljesüléssel párosul vagy
kezdõdik.
A szeretetnek ez a fajtája azonban természeténél fogva mulandó. A két
ember alaposan megismeri egymást, mind többet és többet veszít
csodálatosságából, míg szembenállásuk, csalódottságuk, kölcsönõs
unalmuk el nem pusztítja a kezdeti lelkesültség végsõ maradványait is.
Eleinte azonban mindezt nem tudják: rajongásuk hevességében, abban,
hogy "megõrülnek" egymásért, szerelmük hevességének bizonyítékát
látják, holott esetleg csak korábbi magányosságuk mértékét bizonyítja.
Ez a nézet - hogy semmi sem könnyebb, mint szeretni - mindmáig az
uralkodó felfogás, bármilyen nyomasztóan nyilvánvaló is az ellenkezõje.
Aligha van még egy tevékenység, még egy vállalkozás, amely olyan vérmes
reményekkel és kilátásokkal indul és mégis rendre olyan kudarcot vall,
mint a szeretet. Ha bármely más tevékenységgel ez volna a helyzet, az
emberek mohón igyekeznének kideríteni a kudarc okait és megtanulni,
hogyan csinálhatnák jobban - vagy felhagynának vele. Mivel ez utóbbi a
szeretet esetében lehetetlen, a kudarcon alighanem csakis úgy lehet
felülkerekedni, ha megvizsgáljuk az okait, és elkezdjük tanulmányozni a
szeretet jelentését.
Elsõ lépésként tisztába kell vele jönnünk, hogy szeretni mûvészet,
éppen úgy, ahogy élni is mûvészet; ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell
szeretni, ugyanúgy kell eljárnunk, mint amikor bármely más mûvészetet
vagy mesterséget akarunk elsajátítani, mondjuk zenét, festészetet,
ácsmesterséget vagy az orvosi, a mérnöki tudományt.
Melyek a szükséges lépések a mûvészetek és mesterségek elsajátításában?
A tanulás folyamatát célszerû két részre osztani: egyik az elméleti,
másik a gyakorlati tudás megszerzése. Ha el akarom sajátítani a
gyógyítás mûvészetét, elõször tisztába kell jönnöm az emberi testre és
a különbözõ betegségekre vonatkozó tudnivalókkal. Ha mindezt az
elméleti tudást megszereztem, még korántsem vagyok beavatva a gyógyítás
mûvészetébe. Ennek csak akkor leszek a mestere, ha sok gyakorlattal a
hátam mögött az elméleti tudásom és a gyakorlati tapasztalataim végül
egybeolvadnak az intuíciómban - ami minden mûvészet birtoklásának a
lényege. De az elmélet és a gyakorlat elsajátításán kívül egy harmadik
tényezõ is szükséges : a mûvészet birtokába jutni csak szenvedélyes
akarással lehet; semmi a világon nem lehet fontosabb, mint a mûvészet.
Ez egyaránt érvényes a zenére, az orvoslásra, az ácsmesterségre - és a
szeretetre. És talán itt lapul a válasz a kérdésre, hogy a mi
kultúránkban miért olyan ritkán próbálják meg az emberek, nyilvánvaló
kudarcaik ellenére, elsajátítani ezt a mûvészetet: hiába a mélységes
vágy a szeretetre, szinte minden mást fontosabbnak tekintenek a
szeretetnél: sikert, tekintélyt, pénzt, hatalmat - szinte minden
energiánk arra használódik el, hogy megtanuljuk elérni ezeket a
célokat, arra pedig szinte semmi, hogy megtanuljuk a szeretet
mûvészetét.
Lehetséges volna, hogy csak azokat a dolgokat érdemes megtanulni,
amelyekkel pénzhez vagy tekintélyhez juthatunk, és hogy a szeretet,
amely "csak" a léleknek válik hasznára, de a modern értelemben
haszontalan, a szeretet fényûzés, és nincs jogunk sok energiát
pazarolni rá? Bármint legyen is, a következõkben a szeretet mûvészetét
fogom tárgyalni, az említett felosztás szerint: elõször a szeretet
elméletét taglalom - ez fogja kitenni a könyv nagyobbik részét;
másodszor pedig a szeretet gyakorlatát - már ami keveset a gyakorlatról
mondani lehet itt éppúgy, mint bármely egyéb területen.
{Forrás: Erich Fromm: A szeretet művészete}
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése