Lackó Géza: A fügefalevél

Tanulmányok és megjegyzések a nõi lélekrõl, testrõl s mindkettõ díszeirõl.
Egy kis démonologia

Van a nõknek egy érdekes fajtája, amelyrõl azt mondják, hogy veszedelmes, régi mitológiákból és babonából vett névvel démonnak és vámpírnak nevezgetjük mostanság. S csakugyan az e fajta nõ ártó szellem, vérszopó.

Van démon lányok közt csak úgy, mint asszonyok közt, a tisztességes nõk világában épp úgy, mint a félvilágban, polgári és arisztokrata körökben és paraszti sorban. Ismeri õket az irodalom s az élet. Ilyen volt III. Napoleon híres barátnõje, Castiglione grófnõ, Balzac Contes drolatiques-jaiban Impéria, Maupassant Unsage címû novellájának hõsnõje (a Rondoli lányok kötetben), ama Báthory Erzsébet, akinél a sors különös büntetõ visszavágásaként a démoniság nem férfit, de fiatal leány-életeket pusztított, a börtön négy fala közt is szerelmi hódolatokat arató Haverda Mária, kezdõ típusa Madame Bovary, aki a démonság fegyverével, amellyel még nem tud jól bánni, önmagát is halálra sebzi, démonná fogja magát élete további nem ismert folyamán kinõni egész bizonyosan Maupassant bájos Yvettje is, ez a lelki hajlam csillan meg a Toldi szerelme Bosnyák Erzsébetjében, s maradék nélkül démon Ibsennek vizionáriusan éles, pompásan és nagyon elevenné rajzolt, vonzó és undorító gondolat-hetérája, Hedda Gabler.

Mindazonáltal az ártó gonosz nõk közül a fogalom körének szûkítésével azokat nevezik démonoknak, akik élesen elhatárolódva a lelki repedtsarkúságtól és a nymphomaniától, a patológia és az egészség határán kötél táncolva, annyira szeretik, akit szeretnek, hogy romlásba, pusztulásba, halálba szeretik. S mi is ezeket fogjuk démonoknak nevezni.

Van-e férfi démon?

A csábító, a lady-killer, a bigámista, Don Juan, Fausblas, Casanova s az effélék egy sem az. A csábító egyszerûen gonosztevõ, a bigámista olyan gyáva, ügyetlen, ravasz, mint a váltóhamisító, körülmények rabja, semmi más, paragrafus-taposó. A don juanok a testiség pillanatának õrültjei. Igaz, hogy szerelmük romlást hoz az áldozatra, de nevezhetõ-e szerelemnek az õket fûtõ érzés? S ha igen, akkor sem szerelmük teszi tönkre a nõt, hanem a szerelmüket követõ, belõle folyó események: csalódás, bánat, szégyen s mind ami ebbõl már magától, a férfi közbejötte nélkül következik. De akár gonosztevõk, akár hiúság-óriások, mind az önzés hõsei.

A nõ, a démon nõ nem társadalom és paragrafus ellen lázadó, kiapadhatatlan csókszomja nem nevezhetõ önzésnek, hisz a gyönyört, amely éltetõ levegõje, még fokozottabb mértékben nyújtja, mint veszi. Nem akarata diadalmaskodik a férfin - mint ahogy a csábító ellenben legelõször is akaratával nyûgözi hatalma alá a nõt - hanem lényének bûbájos illata, a szemébõl, csókjából, mozdulataiból áradó szerelmi elektromosság ejti rabul a férfit, akit sokszor - az elsõ jóllakás után - nem is tartana már vissza, engedné futni, de a férfi az, aki nem megy, nem tágul mellõle, mert lelke, érzékei fogva vannak.

A démon tehát olyan emberfajta, amely csak nõstény példányokban látható a földön.

A démon, ha feleség, derült egészségben szaggatja egyik férjét a másik után, elnyüvi õket, mint a ruhát, s ha az egyiket sírba tette, szerez magának másikat. Élete tiszta, nem kicsapongó, lelke nyugodt, törvényt nem sért, társadalmat nem bont s ha megöregszik - õ maga sohasem tudja, hogy démon - bájos meghatottsággal, ismerõsei nevetségére így beszél: "Szegény jó megboldogult elsõ uram ezt mondta - szegény jó megboldogult harmadik uram így szokta - szegény jó megboldogult negyedik uram ezt tette ..." Ám arról ismerszik meg, hogy az esetek legnagyobb részében több férfi özvegye, mint ahány gyerek anyja.

Lány korában - még mindig a tisztességes nõk világában maradva - õ az, akinek a szájából a csók hídján kimondhatatlanul jó és fájó, versekben földöntúliaknak nevezett gyönyörûség anyagi és szellemi patakja viharzik át a férfi szájába. Õ az, ha jegyesünk, akitõl pattanásig ajzottan, a lépcsõházi búcsúcsók ízével még ajkunkon kis szerelem-kofákhoz rohanunk. Õ az az esketõ pap elõtt villódzó szemmel, telten ívelt és dagadó kebellel álló fiatal asszony, aki mellett ványadt, sápadt, tétova roncs már a "megboldogult" jelölt.

Ez nem hisztéria, nem nimfománia. A nõ a férfinek az élet égetése ellen enyhítõ flastromocska. Itt mindössze az történt, hogy a flastrom, körülborítván az egész férfit, nemcsak a fájó rész baját szívta ki, de az életet. Különben is nem fölösleges itt újra megemlíteni, hogy a hisztéria inkább szerelem-gátló, mint fokozó, hogy a nimfománia szörnyû s aránylag ritka betegség, s hogy amit Pesten hisztériának neveznek, az egyszerûen komisz erkölcstelenség, ha szépen akarom mondani, hetairizmus. Nagyapáink még zamatos magyar szóval jelölték az ilyen "jófélét".

Ezek az öntudatlan és tisztességes életû démonok a legveszedelmesebbek. Ezt a változatot én részemrõl vámpírnak lennék hajlandó elnevezni. Az életben bár több van belõlük, mint gondolná az ember, az irodalom alig foglalkozik velük (Maupassant: Un sage).

Már most átbillenve a tisztességtelenség világába, azzal az úri leánnyal találkozunk elõször, aki nem annyira félszûz, mint inkább félhetéra, jobban mondva, testben egészen szûz, lélekben egészen hetéra. Õ az, aki szerelmi vallomásokat küld híres íróknak, aki olyan ösztönszerûen fut híres férfiak után, mint csibék a fiastyúk után, õ az, aki ha melléd ül, egész lénye egy felkínálkozó szerelmi kehely, õ borul nyakadba sötét folyosón, õ ér hozzád ingerlõn s aztán mit sem akar tudni az egészrõl, mint a nap, amely hólyagosra szívja a fényét meg nem szokott ember bõrét s gurul tovább a maga útján. Az ilyenekrõl mondják a nyárspolgárok: - Érdekes Leány! Ha íróhoz közeledik, már messzirõl fölismerhetõ errõl a vijjogó jel-kiáltásról: - Mester! Mester! Az irodalom gyakran feldolgozza - bõrét, amelybõl gyenge novellákra, szab pergamenkötést. Az életben a háború óta gyakori.

Rendszerint ebbõl a báb-állapotból fejlõdik ki, de más keresztezõdés eredménye is lehet az úri asszony démon, aki nem tévesztendõ össze az úri asszony hetérával. Nevezzük õket U I-nek és U II-nek, amivel nemcsak találó jelölésüket fedeztük föl, de a romboló német tengeralattjárókra (1914-1918 világháború!) terelve az olvasó figyelmét, épp ideillõ gondolatkapcsolatra tapintunk. Az U II. Egyszerû lény: úgy dõl el, ahogy a fa felfelé nõ, õ a szerelem gourmandja, aki azonban sosem rontja el a gyomrát. Sokat, sok helyt, de módjával! - ez a jelmondata. Persze köztük is van jó és gonosz, pénzéhes és önzetlen, finom és közönséges. Bõvebb tanulmányozása azonban pillanatnyilag nem érdekel bennünket.

Az U I. már nagyon közel áll az utolsó csoporthoz, a hetéradémonhoz. A háború óta Pesten igen elszaporodott, aminek szerintem kizáróan gazdasági oka van: sok fiatal leány megy idõsebb emberhez feleségül, s a családi életnek gyermekekben folytatása sosem járt olyan felelõsséggel, mint ma. Megfordítva a dolgot, az ilyen nõ nagyon szeret fiatalon öregebb férfihez menni feleségül s szenvedélyesen egyke-mama. Különösen megdagad a számuk politikai rendszer-változásokkor. Ezek villódznak, mint a meteor, keresztül látogatottabb elegáns helyeken, ezek karja és válla fehérlik az Operában, amikor éppen nem a födetlenség a divat, ezek voltak Károlyi ideje óta minden kormány és életforma kimagasló vagy kimagasodni akaró férfi alakjai mögött az elsõrangú díszháttér. A megvesztegetésig hasonlók a tûzön-vízen keresztül szenvedélyes szeretõhöz, aki megcsalja az urát, kockára veti gyermekei hírét, pillanatonként játszik az életével, hogy újra meg újra beléolvadjon a számára egyetlen lehetséges csók gyönyörébe, - amely csókról is, aki adja, a férfi csakhamar fölfedezi, hogy nem egyetlen a világegyetemben, sõt igen sok ilyen csók izzik az ûrben egy egész sorozat - hogy ne mondjam, tejút - férfiajkon. Õnagysága szóval szenvedélyesen és õszintén szerelmes több férfibe, akik felváltva s egymásról mit sem tudva birtokolják, s az a szomorú és figyelemreméltó a dologban, hogy az e fajta nõ nemcsak hiszi, hogy szenvedélye õszinte, hanem tárgyilagosan is megállapítható, hogy igenis, szerelme kizárólagos szenvedély s mint ilyen, õszinte is, a furcsa csak az, hogy egyszerre három kizárólagos õszinte szenvedély lakik szívében, agyában és érzékeiben. De hát ötlábú borjú is van a világon, az igaz, hogy jóval kevesebb. Ezt a típust rajzolja egy kiváló dráma, amely fiókomban várja halálomat - tisztán a hálás utókorra való finom figyelembõl.

Ez a démon-csoport még a vámpírnál is veszedelmesebb, mert a vámpír kiszívja a kiszívható vért: a férfi összeseik, mint a felfujt kesztyû és meghal. Pont. Viszont az U I. Bármelyik szeretõjét, aki éppen rájön e szerelmi ötlábúságra, az õrületbe, a testi és lelki legteljesebb züllésbe hajszolhatja egy sokakkal közös kizárólagosság nyilván létének megállapítása. Elhiszem, hogy Tibetben tisztelik a kilenc ujjú embert - e réven menekült meg a legszörnyûbb kínhaláltól az utolsó percben az agyonkínzott és merész Savage Landor. Magamnak is bizonyára sok álmatlanságot okozna, ha egyszer fölfedezném, hogy kedvesem szájában a külsõhöz mindenben hasonló, de egész picike orr nõtt. Ilyen démont rajzol Balzac a Cousine Bette híres, többel rejtve nõszõ kishivatalnok feleség alakjában, mindazonáltal azzal a különbséggel, hogy nem annyira szerelmi élete, mint inkább e szerelmi élet társadalmi következményei, mások sorsára való visszahatásai vannak elõtérbe vastagítva.

Ez a legérdekesebb és legfontosabb démon-válfaj, mert fiziológiai és pszichológiai rejtély s mégsem patológikus jelenség. Az életben nehéz felismerni, mert kétszínû játékát igen ravaszan ûzi, s ha egyik kedvese felfedezvén a valót, faképnél hagyja, egy-két napig, esetleg hétig oly halálosan beteg - s ezt a legkomolyabban mondom - a csalódástól, hogy egy közönséges erõs férfi bele is halna, féléven belül. Az irodalom viszont nem foglalkozott még vele eleget, s ha igen, egészen hibás szempontokból nézte. Legpompásabb megfogalmazása Az ember tragédiája Forradalom színében található, csak az a kár, hogy Madách tisztán színpadi, megjelenítés-könnyítõ okokból az egységes alakot ketté vágta: marquisezá és sansculotte-leánnyá. De még így is a legjobb összefogó formulája e démon-fajtának, amely bármilyen körbõl kerül is ki, mindig igen úri, elõkelõ jelenség s amelynek leghíresebb s az émelyemig újra meg újra, de sajnos, többnyire téves alapon megírt történelmi megjelenése Cleopátra volt.

A hetéra-démonról nem kell sokat beszélnem, mert Pierre Louys Chrysise (az Aphrodite regényben) tökéletes képe. Az életben nem nagyon gyakori, mert szegény korunk szegény széplányai mindent inkább tudnak, mint szeretni. A hetéra démon pedig olyan gyilkos, aki villogó tõrré fente a szerelmet, mester, akinek kezében mindent eligazító franciakulcs a szerelem. Ahogy ma nem épül igazi palota, park, templom, de még híd se - olyan, teszem, mint a Tower Bridge -, ahogy a mai konyha még a bográcsban fõzésnél is alantabb van, ahogy lakásaink mesterséges barlanglyukak még a szalmazsuppos falusi ház egészséges kényelme mellett is, ahogy mindennek olla-podridás egyberocskázása a Ma, ugyanúgy a szerelem is csak árnyéka annak, amit a jó Brantome látott két szemével.

Ellenben van egy nagyon kedves nõ-faj, az ál-démon. Ez az, aki amikor a legkevésbé divat, vörös-fekete és zöld-fekete szín párosításokba öltözötten jelenik meg mélyen szembe húzott kalappal, sokat mondó (annyira mutat, hogy már mond) láb egymásra rakással, rejtélyes cigarettázással, mélykék szem alatti karikákkal (azt hiszem, Kertész Tódornál veszi készen ezeket a karikákat) perzselõ (150 gyertyalángos) tekintettel, hozzám-tõled dõléssel...egyszóval, teleraggatva a démonság minden apróbb nagyobb vignettájával. Azután ha végre is engedsz a csábításnak, s egy sötét folyosón átöleled vagy egy zsúr keretében távoli kerti vagy lakás zúgban öledbe rántod, a kicsike szétomlik, szepeg és csókja hideg, ízetlen, karodban egy jól nevelt házilány piheg, aki szegény - démonság lévén a divat - a kis libuska egy pterodactylus-bõrt öltött hófehér tollaira s így jár körül ijesztgetvén a minden maszlagba beleevõ férfiakat.

Ma majdnem minden második lány így akar - férjhez menni. Hálás vígjátéki téma lenne.

Inkább sajnálatra, mint nevetésre méltó.