Igaz történet: A völegényem elhagyott egy férfiért

Andris volt az első komoly kapcsolatom. Tizennyolc éves voltam, ő húsz. Nagyon férfiasnak, ugyanakkor kedvesnek találtam. Hamar beleszerettem, úgy éreztem, igazi lelki társam lesz majd az életünk során. Akkor...

Előtte csak néhány rövidebb kapcsolatom volt, nem is igazán szerelmek voltak ezek, jobbára csak ismerkedtünk egymással (a szüleim nagyon szigorúan és vallásosan neveltek). Valójában nem volt összehasonlítási alapom, így aztán bárki kérdezett a férfiakról, én mindig Andrist hoztam fel példának, ő volt a férfi az életemben.
Kedves és figyelmes volt, ugyanakkor irányította az életemet és mindenben segített. Pont azt tette, amire vágytam. Igaz, a szexuális életünk nem volt túl szenvedélyes, de tapasztalat híján ez az elején nem is tűnt fel. Nem is a minőséggel, hanem a mennyiséggel volt bajom. Később, ahogy teltek az évek, már a rutin számlájára írtam az egészet, és abban bíztam, hogy ha majd egy kis változatosságot viszünk a szerelmeskedéseinkbe, mindkettőnknek sokkal jobb lesz.

Már öt éve jártuk együtt (két éve össze is költöztünk), amikor elkezdtük tervezni az esküvőnket. Andrist egy héten két-három nap is vidékre szólította a munkája (területi képviselő volt), ilyenkor gyakran nem jött haza, mert ott aludt. Mindez nem zavart, hozzászoktam már, hogy akkorra időzítsem az elfoglaltságaimat, amikor ő nincs itthon. Nem tudom, mi vette rá annyi év után, hogy bevallja a nagy titkát. Talán az esküvői előkészületek miatt érezte úgy, hogy nem áltathat tovább, tiszta vizet kell öntenie a pohárba. Aznap délután, amikor Debrecenből hazajött, leült mellém:
– Nem tudom elképzelni az életem nélküled, de el kell mondanom valamit, ami régóta nyomaszt, és amit már nem tudok, de nem is tarthatok tovább magamban. Körülbelül két éve vettem észre hogy nem csak a nők vonzanak… Először azt hittem, hogy azért van ez az egész, mert este egy baráti társasággal sokat ittam. De rájöttem, hogy nem az volt az oka. Próbáltam küzdeni ellene, de nem megy. Azóta kettős életet élek…. Amikor vidéken vagyok, gyakran találkozom hasonló férfiakkal – fogta meg a kezemet, és bármilyen vihar is dúlt a lelkemben, nem húztam el. – Ugyanakkor mindennél jobban szeretlek téged. És szeretném az esküvőt, de természetesen megérteném, ha ezek után te nemet mondanál.

Nem ordítoztam, nem sírtam. Csak elhűlve hallgattam, és arra gondoltam, hogy ez csak egy rossz álom, velünk nem történhet meg ez. Annyira kötődtünk egymáshoz, hogy fel sem merült bennünk, legyen vége a kapcsolatunknak. A külvilág számára továbbra is játszottuk a szerelmespárt. Andris megfogadta, nem lesz több viszonya fiúval, és esküdözött, hogy ez a „kilengése” csak futó kaland volt. Most már tudom, hogy akkor kellett volna szakítanunk, de én megpróbáltam hinni neki, pedig a szerelmi életünk továbbra sem adott okot bizakodásra. Azt hittem, szeretjük egymást annyira, hogy kisegíthetem a válságból, ami láthatóan őt is zavarta. Eleinte még optimista voltam, azt reméltem, hogy az őszinteség mindent megold, és mivel most már nem kell titkolóznia előttem, talán nem is lesz olyan érdekes számára, hogy egy másik férfival is együtt lehet, így betarthatja a fogadalmát.

Akármilyen őrültségnek is tűnt, nem mondtuk le az esküvőt, hanem folytattuk az előkészületeket. Aztán jött a hideg zuhany: Andris találkozott egy férfival, akibe szerelmes lett. Ekkor vált számomra bizonyossá, hogy vége a közös életünknek, ő már nem az a férfi, akivel néhány éve megismerkedtem, és nem is lesz már soha. Együtt sírtunk, amikor elhatároztam, hogy elköltözöm tőle, és új életet kezdek.
A szüleim talán még ma sem sejtik a szakításunk okát, főleg, hogy azóta is gyakran hallanak felőle, s tudják, sokszor találkozom Andrissal, aki azóta is együtt van a szerelmével, és aki szeretőből „átformálódott” a barátommá. Nem haragszom rá. Soha nem is haragudtam.
Miután számot vetettem addigi életemmel, sikerült rátalálnom egy új társra, aki tényleg férfi – minden téren.

még több IGAZ TÖRTÉNET olvasható itt:

http://www.nana.hu/index.php?apps=cikk&cikk=39935